2013. augusztus 29., csütörtök

Celso 101

Nem mondom, hogy nem tölt el féltékenységgel néha az, amikor látok egy-két körülöttem élő embert visszajutni az USA-ba és sikeresen elhelyezkedni/férjhez vagy egyetemre menni (persze nem irigylem el tőlük, egytől-egyig megérdemelték) és nem mondom, hogy nem lesz keserű szájízem attól, hogy tudom, hogy centikre voltam attól, hogy ez velem is megtörténjen. Meg volt a vízum, meg volt a pénz, meg volt a lehetőség, meg volt minden és még sem úgy alakult. Nem tudom, hogy hogy alakult volna az életünk, ha vissza tudok menni Texasba. Hogy életben tudtuk volna-e a tartani a kapcsolatunkat és önmagunkat egy keresetből. Talán, jobb ez így nekünk. Talán így kellett lennie. Nem mondom, hogy nem vágyódom Amerika után, hiányoznak a megszokott boltok, éttermek, utcák, helyek, emberek. A boldogság, a könnyedség, hogy az emberek barátságosak.De talán tudom ugyanígy érezni magam, máshol is, ha ott van mellettem az az ember, aki szeret.

Nem tudom illik-e így nagyközönség előtt bővebben mesélni a kedves páromról, de talán egy picit nem fáj senkinek. Én sosem tartottam magam különösebben "jó nőnek", nincs velem semmi baj, de azt hiszem hogy túl sok nagyon szép barátnőm volt világéletemben, így mellettük nem egyszerű töretlen önbizalomra tenni szert. Amikor megismerkedtem Celsoval és ő érdeklődni kezdett irántam, azt hiszem az első reakcióm az volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Hogy EZ a pasi, egy ILYEN dögös pasi irántam érdeklődik? Persze nem fogom piedesztára állítani, nem egy Johnny Depp vagy Channing Tatum, de azért hús-vér hétköznapi pasinak eléggé felső kategóriás :) Aztán mikor kezdtük megismerni egymást, egyre kevésbé voltam hajlandó elhinni, hogy ez nekem jár, hogy ez rendben van hogy ő velem van (akik ismernek régebb óta, tudják, hogy a párkapcsolatokkal nem igazán volt szerencsém világ életemben... és akkor még finoman fogalmaztam) vicces, kedves, bulizós, család szerető és... hát... azért van amit inkább meghagyok privátnak:P :) Celso három évvel idősebb nálam és Mexikóban született és élt azt hiszem 20 éves koráig (a matek még mindig nem az erősségem... lol) amikor is átköltözött Texasba a testvéreihez (amiből van jó pár) aztán pár év bulizás, csajozás és ereszd el a hajam után (mert hát azért ő is tudatában van ám a testi adottságainak) besétáltam az életébe én és úgy tűnik mindent a feje tetejére fordítottam. Ő, aki még sosem költözött össze nővel, és a másfél éves korábbi párkapcsolatát sem nevezte komoly kapcsolatnak, aki sosem volt szerelmes, fejjel előre hullott belém (a jelek szerint legalább is) és olyan gesztusokat tett meg, amiket még soha azelőtt. Nem mondom, hogy a "megkomolyodása" bukkanóktól mentes volt. Voltak problémáink, sok és sokféle, volt amin könnyebben, volt amin nehezebben tettük túl magunkat. De aztán EZ a pasi, amikor realizálta, hogy nagyon nagy esélye van annak, hogy én most kilépek az életéből (hiszen nem kaptam meg az újabb vízumot Texasba) képes volt félredobni az utóbbi 6 év minden álmát és sikerét és elhatározta hogy elköltözik egy másik földrészre, egy ismeretlen országba, hogy a férjem lehessen.

 Kedves olvasóim, én sosem hittem a tündérmesékben, a forever happy after-ben, egészen addig, amíg az én életem nem vált azzá. Kigondolta volna még, mikor egyik katasztrofális párkapcsolatból hullottam a másik kisajátító, seggfej pasi karjai közé, hogy a jövőben valami ilyen, valami ennyire jó kerülhet az utamba. Minden nap hálás vagyok az életnek, hogy ezt az őrült latin macho-t az utamba keverte. Nem tudom, hogy hol lennék nélküle. :)

 Nyáladzás OFF. :)

2013. augusztus 27., kedd

Rapid spanyol és az esküvői szervezés

Follow my blog with Bloglovin

The countdown started....35 days left!

Szóval pánikszerű spanyol tanulásba kezdtem Rosetta Stone-nak köszönhetően (ezúton is ajánlanám mindenkinek ezt a programot, tényleg rohadt jó a nyelvtanulásra. Ugyan a hivatalos ára egy icipicit borsos, dehát ugye az internet útjai kifürkészhetetlenek...)  Azt hiszem, hogy már nem tudnának eladni egy kisebb szállítmánnyi gépfegyverért (itt ugye a tevék nem helytállóak).

Egyébként napjaim nagyrészt unalmasan telnek. Már számolom vissza hátramaradt napjaimat is a hőn imádott munkahelyemen. A héten sikeresen megérkezett amerikai pótanyukám finomságokkal megtöltött csomagja (nem, nem a volt host anyukámról beszélünk, ő nem hiszem, hogy ilyet megtenne értem) minek köszönhetően az eltökélt diétámat megszakítva tegnap teletömtem a fejemet egy jó adag Mac'n'Chees-el. Tudom, tudom, mű és egészségtelen és ocsmány, de épp ezért olyan finooom!!!


Mindemellett lázas esküvő szervezésbe kezdtem (legalább ezzel is lefoglalom minden idegszálamat)
Van dátumunk, van helyszínünk, van fotósunk és van meghívónk! Már-már valóságosnak tűnik a dolog :)


Az utóbbi időben meglepődve konstatáltam, hogy a helyzetünk (hogy EUs állampolgár házasodik nem EUssal) egyre gyakoribb napjainkban, mivel egyre több ilyen emberbe futok bele és egyre többjüktől záporoznak a kérdések ezt illetően :) Úgyhogy egy picike kis gyorstalpaló az EU bevándorlási politikájáról családtagokra vonatkoztatva.

Esetünkben a helyzet a következő:
hála a jó Istennek, Mexikó nem vízum köteles Magyarországra, tehát érvényes vízum nélkül léphet be az országba és maradhat itt 3 hónapig. Mi november 11-én fogunk érkezni és az esküvő január 4-én lesz (csak polgári, templomit Mexikóban szeretnénk tartani). A Magyarországon kötendő házassághoz (külföldinek) szükség van a kedves delikvens érvényes útlevelére, születési anyakönyvi kivonatára illetve annak magyar fordítására és egy olyan kis cuki papírosra a saját országának illetékes anyakönyvi hivatalától, hogy kedves delikvensünknek nincs semmilyen jogi akadályoztatása a házasság beteljesítésében. Legjobb ismereteim szerint ezt angolul Certificate of No Impediment- nek hívják. Ha ez megvan szépen személyesen becsoszogunk az anyakönyvi hivatalba és bejelentjük házasságkötésünket. Magára a ceremóniára biztosítani kell tolmácsot, akinek nem kell hivatalos tolmácsi papírral rendelkeznie, csak magabiztos tárgyalóképes angollal (hurrá!). Nos, innen jön a trükk :) Mi ugye nem szeretnénk Magyarországon maradni hosszabb távon, hanem Lodnonba szeretnénk áttelepülni. Az EU reguláció szerint EUs állampolgár nem EUs házastársát ugyanolyan jogok illetik mint kedves feleségét (Engem!!! :) ), ameddig azzal egy földrajzi helyen tartózkodik. A UK reguláció szerint azonban be kell jelentenünk létezését kedves páromnak, így a házassági anyakönyvi kivonattal el kell csoszogni a British Embassy-re Family Permit-et igényelni, amit INGYEN két héten belül kiadnak. Ezután, ha magyarországon nem szeretnénk neki letelepedési engedélyt kérni, akkor három hónapon belül igényelhetünk neki EEA residency permit-et Londonban. Már csak egy NI number (amit szintén ingyen és azonnal adnak ki) és a halál választhat el minket a boldogságtól az Egyesült Királyságban :)

Hát a kalandunk nem egyszerű, nem olcsó és nem olyan, amilyennek mi anno elterveztük. Nyilván sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha én megkapom azt az átok verte vízumot (vagy haza sem jövök januárban) és így vagy úgy de Texasban maradunk. De az élet nem így hozta. Úgy mondják, mindennek meg van az oka. Azt hiszem, hogy nekünk el kellett jönnünk Texasból és így, itt szabadabb és értékesebb életet élhetünk. És ez így jó. :)

2013. augusztus 17., szombat

Cancun, Here I come!

Mint sok-sok mindent az utobbi evekben, ezt sem kepzeltem volna magamrol mondjuk 4 evvel ezelott, hogy gondolok egyet es nem tul hosszu amde esemenydus ket honapra Mexikoba koltozok eletem parjaval (bar valoszinuleg ez neki nem nagy kunszt leven born and raised mexican a lelkem. Szoval mostmar aztan minden tuti. Jegyek megveve, szallas lefoglalva, anyos pajtas meg mindig hitetlen, hogy hat ev utan bizony ujra fogja latni egyetlen kicsifiat raadasul a menyasszonyaval egyutt (ez mar onmagaban is csoda szamba megy a csaladban, mert elegge biztosak voltak abban, hogy Celso mar a budos eletben nem fog meghazasodni. Na, a 27 eves hajadon pasi mar oregedonek szamit Mexikoban....)

Szoval oktober elsejen utnak indulok. Eloszor egy Budapest - London etappal inditok, majd egy ropke repteren toltott ejszaka utan, masnap hajnalban indul a London - Cancun kozvetlen jaratom, ahol elore tervezetten megtortenik egy amerikai filmbe is beleillo lassitott felvetelben egymas fele rohanos, poggyaszokat elhajitos, konnyekben kitoros osszeborulas a kedves parommal (es most nem is viccelek). Nem mondom, hogy nem ragom le neha a tokeletesen vorosre lakkozott kormeimet (habar pont azert lakkozom oket hogy ne ragjam, de amint a mellekelt abra mutatja ez elegge sikertelen) de ugy hiszem, hogy eddig is minden szituaciobol ki tudtam hozni a leheto legjobbat, hat ebbol is ki fogom. Anyospajtas miatt picit izgulok, hogy hogy fogja fogadni hogy egy 173 centi magas feher boru, szoke kek szemu kislanyt fog elvenni a kedves fia, dehat ez van. Rendesen gyurok a spanyolra, hatha az igyekezetemmel belopom majd magam a szivebe a kedves mamanak.

A napjaim egyebkent elkovetkezendo 5-10 evunk tervezgetesevel toltom (valamint rem unalmas adminisztracios megbizotti munkammal, de marcsak szeptember 20ig!) illetve igaz, hogy meg van 45 napom a jeles napig, de mar valogatom hogy mit viszek magammal es mit nem a kis mexikoi amokfutasomra. Nos bucsuzoul csatolnek egy-ket vegyesvagott kepet ( bar nem tudom hogy van-e meg egyaltalan olyan aki koveti a blogomat)

Csokolade.

Mutatvan milyen szar helyeken fogok etolteni jopar napot:






2013. augusztus 7., szerda

Update 2013

Szóval véletlenül erre jártam és megláttam, hogy 7 hónapja nem történt semmi a blogomon, pedig ha valami biztos akkor az, hogy esemény dús hónapok állnak mögöttem. Bár nem feltétlenül jók.

Szóval a januári lelkesedés után sajnos eléggé hullámvölgybe került az amerikai projektem. Január végén sajnos személyes okokból haza kellett utaznom Magyarországra hátrahagyva az egyetemet, a barátaimat és a páromat Texasban. Azt beszéltük, hogy sebaj, júliusban úgy is jövök vissza (halasztanom kellett a félévet), addig meg kibírjuk. Sajnos ez nem ment olyan egyszerűen, mint ahogyan azt mi elgondoltuk. Mivel több, mint öt hónapot tartózkodtam az Államokon kívül új vízumot kellett igényelnem (ugyanúgy F1-eset, csak elölről az egészet, minden papírt, díjat etc.), májusban volt a vízuminterjúm, amin sajnos nem az ezelőtt mind a négyszer lévő mosolygós konzul bácsit kaptam, hanem egy marcona nőszemélyt, aki erőteljes szurkálódás és 15 percnyi beszólogatás után (Miért akarok én ilyen görcsösen San Antonioban maradni? Van ott valakim? Kihez megyek? Miért megyek? Mik a távlati terveim? Meg egyébként is miért vagyok én egyáltalán életben?) egy fagyos mosoly keretében visszautasította vízumkérelmemet. Így a hatodik texasi túrám sajnos végül nem teljesült be. Írhatnék arról, hogy február óta mennyi szaron és nehézségen mentem/mentünk keresztül a párommal (dolgoztam légitársaságnál, telefonos kisasszonyként, de laboratóriumban is), de felesleges lenne. Sok sok sok mélypontom volt és voltak percek amikor zokogva kapartam a falat, hogy miért nem lehetek én most Texasban. Az ember azért 3 év alatt eléggé hozzá tud szokni egy teljesen más világhoz. Aztán szépen csendben beletörődtem/tünk. Hála a jó Istennek kedves párom minden hülyesége és közös hibáink ellenére rettentően kitartó és hűséges. Egy életre bizonyította a szerelmét nekem a szó szoros értelemben.

Októberben ugyanis újra repülőre ülök. Ugyanabba az irányba megyek, de egy kicsit délebbre, Mexikóba. Hogy meddig leszek ott pontosan nem tudom, a tervezett az egy pár hét talán egy hónap, de a jó ég sem tudja. Mexikó után jövök haza Magyarországra egy kicsit és végre hosszú transzatlantic járatos történelmem során először most nem egyedül fogom megtenni a 10 órás repülőutat ugyanis hosszú egyeztetések, számolgatások és sakkozásokat követően úgy döntöttünk, hogy Celso Európába költözik hozzám. Januárban Angliába költözünk akkor már teljesen... más körülmények között. Bővebb részleteket már csak akkor szeretnék közölni, amikor minden fix. Manapság már csak annak hiszek, amit látok. De egyelőre úgy néz ki, ha Texas nem is lehetett örökre az enyém, hát legalább találtam valakit aki biztosan az lesz.

XoXo