2011. szeptember 22., csütörtök

nemzetközi jogsi és vízumpapírok

Igen, igen, jól gondoljátok, sikeresen megkaptam mind a kettőt végre valahára :) Az előbbi múlt hét csütörtökön utóbbi tegnap érkezett meg hozzám minek folytán már jövőhéten megyek is a nagykövetségre hogy szert tegyek egy újabb szép kis vízumra az útlevelembe :) Aztán meg... irány Texas! Körülírni nem tudom azt az elképesztő izgatottságot ami bennem van. Olyan régóta terveztem, hogy kimegyek (és ezúttal kint is maradok egy jó időre) annyit küzdöttem érte és lám...! Pár nap és ott leszek! Páromnak Austin-i ismerősei már elkezdtek felvenni facebookra és megbeszélni velem különböző "randikat", hogy hova visznek majd meg stb. :) A családom egyébként jelenleg Franciaországban van, nyaralnak :) Ha lenne pénzem rá, komolyan átugrottam volna Párizsba találkozni velük, amúgy is imádom azt a várost.

Egyébként jelenleg egyszerre próbálok begyömöszölni mindent egy bőröndbe amit a következő egy évben szeretnék magammal vinni - Mission Impossible ( kép lejjebb - igen, újfent rájöttem hogy heveny cipő mániám van. Hogy lehetett ez titok előttem 22 évig?), másrészt kiköltözni az albérletemből aminek következtében nem hogy csak dobozok vannak mindenütt, de a bőröndbe szánt cuccaim is szanaszét hevernek. Van egy halvány segédfogalmam, hogy nem fogok egyébként beférni abba az egy bőröndbe, pláne hogy a kézitáskám nem igazán gigantikus méretű, de nem ismerek lehetetlent!

A bölcsődében a gyakorlatom nagyszerűen megy attól eltekintve hogy olyan mértékben hulla vagyok mindig munka után hogy az valami káprázatos. Állítom, hogy a 3 év alatti gyerekek gyorsabban tudnak közlekedni a fénysebességnél. Komolyan. Csak nézd meg egyszer. Az egyik pillanatban még segít neked tolni a picúr babakocsiját két másodperccel később pedig már félig a kerítésen lógva ismerkedik egy random idős férfival. Cuki, mi? :) Egyébként teljesen bele vagyok szerelmesedve a kis drága 14 hónapos casanova-mba. Mellesleg a sors furcsa fintorából fakadóan ő is indiai, mint a fogadócsaládom és angolul kell beszélni hozzá, úgyhogy legalább belejövök, mert úgy is lesz egy 8 hónapos baby girl-öm a kinti családomnál :) (kép szintén lejjebb a kis szívtipróról)

Ha végre megkapom a vízumomat (és végre megkapom a repülőjegyemet) akkor még írok :)
Minden jót addig is minden leendő, jelenlegi és volt au pair-nek! :)


2011. szeptember 17., szombat

#3

Mit is mondhatnék magamról? Júliusban töltöttem 22. életévemet. Egy kedves kis városkában élek Kelet-Magyarországon és totálisan szerelmes vagyok az utazásba. És a különböző kultúrákba. És az emberekbe. És a főzésbe. És az olvasásba. És a művészetbe. És a színházba. És... szóval sok dologba:) Egészen apró koromban kezdtem utazni (persze a szülőkkel) és már akkor megfertőződtem a szabadsággal és az utazással. Az első nagy utazásom 2010 május 30án kezdődött, amikor először léptem amerikai földre. A Camp Leaders nevezetű program résztvevője voltam, amikor is egy YMCA nyári táborban dolgoztam három hónapig mint konyhás kisasszony. No igen. Innen a főzés iránti szeretet. A mi táborunk kicsinek volt mondható, kb. 50 fős személyzettel és 120 gyerekkel. Hat másik emberrel dolgoztam napi 10 órában a konyhában. Oké, azt nem mondhatom hogy IMÁDTAM a munkámat, de idővel elkezdtem élvezni. És az emberek, akikkel dolgoztam fantasztikusak voltak. Máig ők az egyik legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Mit is mondhatnék még? Beleszerettem egy lökött amerikai fiúba, aki gyerekfelügyelő volt ebben a táborban és hát ez az, amiért én a következő évben még kétszer tettem tiszteletemet Texasban.

Januárban egy hónapra és Áprilisban négy hétre sikerült visszaverekednem magam hogy lássam a drága barátaimat és a páromat. Áldottam az eszemet, hogy olyan sok hosszú évig nem nyúltam a pénzemhez a bankban, mert így minden lelkiismeret furdalás (afelől, hogy kifosztom a szüleimet) nélkül vághattam neki a kalandnak. Rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam és lett egy amerikai családom is, akiket rettenetesen szeretek. Az év nagy részében 10.000 km-re egymástól töltöttük az időt a párommal, de kisebb-nagyobb konfliktusokkal végül átvészeltük (Skype a barátod). Életében először 2011 júliusában Európába utazott, hogy megismerhesse Magyarországot, ahol élek, és tettünk még egy kis 10 napos kiruccanást Olaszországba is. Azt hiszem nem kell megemlítenem, hogy azok a napok, amikor együtt voltunk, voltak életem legjobb időszakai.

Szóval ezek után a kalandok után amikor bekerültem egy teljesen más kultúra mindennapjaiba rájöttem, hogy ez az, amit én tényleg akarok. Szóval megszállottként kezdtem valami opció után kutatni, hogy mégis hogy a viharban tudnám kivarázsolni magam a Szabadság Országába. Nem mondhatnám, hogy egyszerű volt... Próbáltam gyakornokságot, egyetemi ösztöndíjat, J1-es munkákat stb stb stb de végül valahogy az au pairségnél kötöttem ki. Van egy nagyon kedves barátom (Chris, akit ezúton is imádok) aki volt olyan drága, hogy felajánlott nekem egy munkalehetőséget San Antonioban, viszont ilyen-olyan okokból kifolyólag végül ezt nem sikerült megvalósítanunk. De ezek után feltöltöttem az önéletrajzomat a GreatAuPair.com nevezetű honlapra, ami tényleg óriási. Tudom, tudom reklám meg mi a fene, de akkor is. Rengeteg családdal léptem kapcsolatba a világ minden tájáról (értsd szó szerint. Távol Kelettől, Közel Keleten és Olaszországon át, Kanadán keresztül Amerikáig). Vannak olyan részei a honlapnak, amiket csak akkor vehetsz igénybe, ha fizetsz de én a totálisan ingyenes verzióját használtam a honlapnak. Rengeteg skype interjún mentem keresztül júliusban mi után egy nap ráakadtam egy szimpatikus család profiljára Austin-ból. Csupán egy órára San Antonio-tól, ahol az összes barátom és ismerősöm él, tudtam, hogy ez nekem KELL! A család nagyon-nagyon kedvesnek és szimpatikusnak tűnt. Orvos szülők, egy 4 éves picifiú és egy 8 hónapos kislány, akik hihetetlenül édesek. Már az első skype beszélgetés után totálisan beleszerelmesedtem az egész családba. Rettentően kedvesek, toleránsak, sokat viccelődtek szóval minden nagyon stimmelt velük. És most... úgy tűnik hogy 5 hét múlva nyakamba veszem a világot és részükké válok mindennapjaiknak, hogy segíthessek a gyerekekkel és a háztartással.

Hogy ezek után? Nos... majd meglátjuk. De addig is... Let's get this journey started!